Blog

Mostanában mindenhol azt halljuk, hogy a szexuális nevelés a szülő dolga, de mégis hogy csináljuk? Minket senki nem tanított. Itt-ott felszedtünk ezt-azt, aztán lett valahogy. Sajnos ma ez már nem működik. Gyerekeink nagyon korán találkoznak, hát hogy is fogalmazzak, keresztény hitünkkel nem összeegyeztethető ideológiákkal, amelyek már egészen korán hatnak rájuk. Talán elképesztőnek tűnik, hogy már 1. osztályban beszélgetnek erről. A nagyfiam 2.-os volt, amikor pornó képeket mutatott neki egy lány osztálytársa. Jó néhány éve. Szóval, ha lépés előnyben akarunk lenni, ennél korábban kell kezdeni. Hiszen a mi feladatunk szülőként felvértezni őket. Ezért kezdtem el ezzel kapcsolatos előadásokat, tréningeket tartani. A

Gyakran látok helikopter szülőket. Tudjátok, akik folyton a gyerekek körül köröznek, és lesik minden kívánságukat, mintha azon múlna a gyerek boldogsága, hogy a szülőtől megkapja-e azonnal és maradéktalanul azt, amit kér. Ha ezek a szülők tisztában lennének azzal, mekkora kárt tesznek, talán erőt vennének magukon, és megküzdenének a hisztikkel. Miért is? Mert nem mindegy, hogy mi a célom: a gyerekem most azonnal legyen boldog pár percig (miközben urrá lesz rajta a tanult tehetetlenség), vagy az a célom, hogy kiegyensúlyozott felnőttként egész életében tudjon boldogulni. Egyedül. A saját lábán. Persze az utóbbi olyan távolinak tűnik, hogy a hétköznapokban nem is gondolunk

A hétköznapok rohanásában könnyű elveszni: feladatokat oldunk meg, logisztikázunk, este berogyunk az ágyba azzal az érzettel, hogy „megcsináltuk” vagy „ma se sikerült”, „holnap még mi vár ránk”… Ebben a rohanásban segíthet, ha célokat tűzünk ki és időnként rátekintünk, tudatosítjuk, hogy irányban vagyunk, nem csak hajtunk a mókuskerékben, hanem haladunk egy cél felé. A célunk pedig az örök élet. Távoli? Ez az irány, amely mindent meghatároz. Ha Istent és az örök életet, mint célt kivesszük a képletből, minden relatívvá és képlékennyé válik, nincs biztos viszonyítási pont. Olyan, mint iránytű és térkép (vagy googlemaps, waze) nélkül utazni az ismeretlenbe: vagy odatalálunk vagy

A párválasztás komoly feladat és nagyon nehéz kérdés, különösen akkor, ha valakinek nincs tapasztalata, vagy ellenkezőleg, már túl van néhány csalódáson. Ahogy telik az idő egyre sürgetőbbnek érezhetjük és egyre nagyobb lehet a nyomás, egyre több kétely merül fel: vajon nem vagyok túl válogatós? Lesz még következő versenyző? Nehogy újra elrontsam! Első házasságom egy gyors menet volt. Kamaszkori megtérésem után volt néhány nem hívő udvarlóm, és arra jutottam, hogy inkább hívőt keresek. Alig 19 évesen belezúgtam az első keresztény srácba, akibe belebotlottam. Nagy szerelem, minden tökéletesnek tűnt, jó közösséghez tartozott. Másfél év után összeházasodtunk, 3 évig tartott a házasság. Aztán

Nemrégiben egy érdekes élményem volt. A változatosság kedvéért, merthogy mindig fontos tanulni, fejlődni, nővekedni, új megközelítésekkel ismerkedni, résztvevőként voltam jelen egy párkapcsolati workshoppon. Nagyon jó volt a workshop, sok mindent kihozott, és hát éppen ez az, ami megütött… Ill. hát, ha finoman akarok fogalmazni, mert miért ne tenném, elgondolkodtatott. Szituációs játékokat jászottunk, és hát előkerült az, hogy kinek mi fér bele és mi nem, és ez egy párkapcsolatban hogy is néz ki. Aztán ahogy osztottuk-szoroztuk, a beszélgetés egyre inkább arról szólt, hogy “mennyit kell nekem adni”, “mennyit engedek”, “meddig használhatnak ki”, végül az is elhangzott, hogy “hát eljön az a

Minden coaching folyamat a jelenlegi állapotból a kívánt állapotba való mozgás köré szerveződik. Az identitás-coaching abban segít, hogy egyre mélyebben kapcsolódjunk önmagunkhoz, hogy lényünk legmélyéből, a jelen-létből és a teljességből éljünk. Keresztények számára evidens, hogy Isten az a forrás, amelyből nap mint nap erőt meríthetünk, az iránytű, a teljesség. De ez a tudás még kevés ahhoz, hogy ezt a gyakorlatban is megéljük. Nagy nyomás nehezedik ránk, hogy megfeleljünk a külső elvárásoknak. Nem csak a kamaszkor kérdése, hogy ki vagyok én. Erre a kérdésre minden életkorban válaszolnunk kell, és minden helyzetben a reakciónk, a viselkedésünk, az ahogyan élünk egy fajta válasz

Tegyétek azt, amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek az emberek. Ez az aranyszabály. Vagyis, ha azt akarjuk, hogy kedvesek legyenek velünk, akkor előbb mi legyünk kedvesek. Ha azt akarjuk, hogy mások segítőkészek legyenek velünk szemben, akkor előbb mi legyünk segítőkészek. Ha azt akarjuk, hogy mások bátorítsanak, akkor előbb mi bátorítsunk. Furán hangzik, és talán az első reakció az lehet, hogy “miért pont én kezdjem el?” vagy “miért legyek én kedves, amikor mindenki durva és igazságtalan”. De figyeljük csak meg: hosszú távon működik! Sőt, sokszor már rövid távon is! Próbáljunk csak meg úgy végig menni reggel munkába az utcán, buszon, villamoson, hogy

A  minap elnéztem egy barátomat, ahogy egy elromlott kütyü javításával bajlódik. Mint kiderült, már napok óta nem tudja megjavítani. Elbeszélgettünk róla, megismertem a tényeket, és elnéztem milyen ingerültséget vált ki belőle. Az fogalmazódott meg bennem, hogy én már feladnám. Nem vagyok híve annak, hogy amint elromlik valami, azonnal dobjuk ki. Igenis próbáljuk megjavítani, kerüljük el a felesleges szemetelést, pénzkidobást, tegyük meg, amit megtehetünk. De úgy gondoltam, hogy ezen a ponton szerintem már nem éri meg. Majdnem kimondtam, hogy “Miért nem veszel másikat?”, de aztán mégsem. Azon gondolkodtam, hogy attól, hogy én ezen a ponton már feladnám, neki még nem kell

Milyen sokszor hallom ezt a mondatot! És milyen sokszor elmondtam már magam is! És komolyan is gondoltam! A legtöbb alkalommal, amikor végig gondoltam, hogy mi az, amit megtehetnék egy probléma, egy élethelyzet, egy nehézség megoldása érdekében, akkor mindig eljutottam eddig a mondatig. De, ha egy barát, ismerős, vagy bárki megkérdőjelezte, akkor egyrészt hadakoztam, bizonygattam, hogy ezt is, meg azt is, meg mindent is megtettem már, másrészt felmerült a kétely bennem, hogy vajon van még valami? Azért veszélyes ez a mondat, mert: 1. A legtöbb esetben nem igaz. Nem azt állítom, hogy nincs megoldhatatlan helyzet. Van. De nagyon-nagyon ritka! A legtöbb

Ne szólj szám, nem fáj fejem – tartja a mondás. És milyen igaz! Nagyon sok fejfájást tud okozni az, amit és ahogyan kimondunk. A legtöbb gondot nem az okozza, hogy mások mit mondanak rólunk, hanem az, hogy mi mit mondunk, és gondolunk saját magunkról. Amikor úgy ébredünk, hogy “megint fáj”, “ma se fogok a végére jutni”, “szerencsétlen vagyok”, “ezt is nekem kell megcsinálni”, vagy amikor nap közben azzal “vigasztaljuk” magunkat, hogy “nekem ez nem megy”, “rosszul nézek ki”, “rossz passzban vagyok”, “semmi se sikerül”, “biztos velem van baj”… Amikor azt kérdezik: “hogy vagy?”, és gyorsan elpanaszoljuk minden bajunkat. Amikor magunkra