Tegyétek azt, amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek az emberek.
Ez az aranyszabály. Vagyis, ha azt akarjuk, hogy kedvesek legyenek velünk, akkor előbb mi legyünk kedvesek. Ha azt akarjuk, hogy mások segítőkészek legyenek velünk szemben, akkor előbb mi legyünk segítőkészek. Ha azt akarjuk, hogy mások bátorítsanak, akkor előbb mi bátorítsunk. Furán hangzik, és talán az első reakció az lehet, hogy “miért pont én kezdjem el?” vagy “miért legyek én kedves, amikor mindenki durva és igazságtalan”. De figyeljük csak meg: hosszú távon működik! Sőt, sokszor már rövid távon is! Continue reading “Aranyszabály”
A minap elnéztem egy barátomat, ahogy egy elromlott kütyü javításával bajlódik. Mint kiderült, már napok óta nem tudja megjavítani. Elbeszélgettünk róla, megismertem a tényeket, és elnéztem milyen ingerültséget vált ki belőle. Az fogalmazódott meg bennem, hogy én már feladnám. Nem vagyok híve annak, hogy amint elromlik valami, azonnal dobjuk ki. Igenis próbáljuk megjavítani, kerüljük el a felesleges szemetelést, pénzkidobást, tegyük meg, amit megtehetünk. De úgy gondoltam, hogy 
Milyen sokszor hallom ezt a mondatot! És milyen sokszor elmondtam már magam is!
Ne szólj szám, nem fáj fejem – tartja a mondás. És milyen igaz! Nagyon sok fejfájást tud okozni az, amit és ahogyan kimondunk. A legtöbb gondot nem az okozza, hogy mások mit mondanak rólunk, hanem az, hogy mi mit mondunk, és gondolunk saját magunkról. Amikor úgy ébredünk, hogy “megint fáj”, “ma se fogok a végére jutni”, “szerencsétlen vagyok”, “ezt is nekem kell megcsinálni”, vagy amikor nap közben azzal “vigasztaljuk” magunkat, hogy “nekem ez nem megy”, “rosszul nézek ki”, “rossz passzban vagyok”, “semmi se sikerül”, “biztos velem van baj”… Amikor azt kérdezik: “hogy vagy?”, és gyorsan elpanaszoljuk minden bajunkat. Amikor magunkra gondolunk, és csak a rosszat látjuk. Elmélkedés, ima közben is csak a panasz és a kérés, hogy változzak meg, de lehetőleg azonnal és nekem ne kelljen semmit tennem érte… 
Sokan beszélnek az Y-generáció és a Z-generációk problémáiról. Ezekben az előadásokban, cikkekben, tanulmányokban újra és újra a szülőket és a körülményeket hibáztatják azért, hogy a mai 20-as, 30-as éveiket élő fiatal felnőttek olyanok, amilyenek. A nyugati társadalomban egy olyan generáció lépett a felnőtt korba (bár ez is jó kérdés, hogy ki, mitől és mikortól számít felnőttnek), amely nem igazán nevezhető érzelmileg érett, felelősségteljes felnőttnek.
A felelősség olyan dolog, amit sokan emlegetnek ma, és talán pont azért, mert igyekszünk megszabadulni tőle, áthárítani, és mégis hiányzik. Talán azért, mert leginkább azt vesszük észre, ami útban van vagy hiányzik, mint ahogy a fuldokló kapkod a levegő után.
Társadalmunkban, napjainkban ez egy általánosan elfogadott (és használt) gondolatmenet: Én döntök, jogomban áll úgy dönteni, ahogy Nekem jó, hiszen az Én életemről van szó és senkinek semmi köze hozzá.
Szeptember elseje. Sok családban új időszámítás. Nem csak a menetrendek változnak ilyenkor, hanem az egész életünk, időbeosztásunk. A nyári pihenés, lakásfelújítás, gyerekfelvigyázás-szervezés és hasonló műveletek után visszatér a rend. Vagy sokaknál a rohanás, pánik, mindenhonnan-elkések és tiszta ideg vagyok időszaka? Hogyan lehetséges, hogy egyeseknek könnyen megy az átállás, míg másoknak hetekig, vagy akár egész tanévben fejfájást okoz? Lehet-e ezen változtatni? 
Mindenki vágyik arra, hogy boldog életet éljen, mégis előfordul, hogy a lelkünk nem örömmel és boldogsággal telik meg, hanem méreggel. Nézzünk meg néhány lélek-mérget és hogy mit kezdhetünk ezekkel, hogyan küzdhetünk ellenük. 
Augusztus van. Az őszi nagy-menet előtti utolsó lehetőség a pihenésre. Hogyan tehetjük a szabadságot valóban pihenéssé?