Párkapcsolati gubancok

Nemrégiben egy érdekes élményem volt. A változatosság kedvéért, merthogy mindig fontos tanulni, fejlődni, nővekedni, új megközelítésekkel ismerkedni, résztvevőként voltam jelen egy párkapcsolati workshoppon. Nagyon jó volt a workshop, sok mindent kihozott, és hát éppen ez az, ami megütött… Ill. hát, ha finoman akarok fogalmazni, mert miért ne tenném, elgondolkodtatott.

Szituációs játékokat jászottunk, és hát előkerült az, hogy kinek mi fér bele és mi nem, és ez egy párkapcsolatban hogy is néz ki. Aztán ahogy osztottuk-szoroztuk, a beszélgetés egyre inkább arról szólt, hogy “mennyit kell nekem adni”, “mennyit engedek”, “meddig használhatnak ki”, végül az is elhangzott, hogy “hát eljön az a pont, amikor be kell ismerni, hogy nem működik, és szét kell menni”…Itt azért már nagyon felkaptam a fejem, ui. egytől egyig gyermekeket nevelő párok voltak jelen. Azért fogalmazok így, mert nem csak házasok voltak, hanem élettársi kapcsolatban élő párok is. És hát itt nagyon kibújt a szög a zsákból: aki “élettársi kapcsolatban” él, annak természetes az, hogy addig megyünk, amíg “belefér”, boldog, elégedett vagyok, nekem megfelel a kapcsolat, és ha már nekem ez nem jó, akkor szét megyünk, és újrakezdjük valaki mással. A párok egy része ilyen mozaik-családból volt, tehát ezt már próbálgatják egy ideje.

Elnézést! Nehogy félreértsük egymást! Nincs semmi baj a mozaik családokkal! Én is abban élek! Nem, itt sokkal inkább két dologban látok én, hogy is mondjam, problémát? Szabad ezt mondanom anélkül, hogy ítéletet mondanék a résztvevőkről? Ne értsetek félre, nem ítélkezni akarok, hanem rávilágítani. Mi is ez a két “probléma”?

Az egyik – és talán a legfontosabb – az én-központúság.

Miközben mindenki azért jött el, mert szeretné a kapcsolatát jobbá tenni, és keresi saját magát,

és tényleg dolgozik magán és a kapcsolaton, valahol mégis elcsúszik,

mert “rólam” szól: én mit adok bele, hol van az én határom, meddig vagyok hajlandó én áldozatot hozni, mennyire engedem, hogy engem kihasználjanak, elnyomjanak, meddig mondok le én a saját igényeimről, mi az, ami nekem jó… Persze, ez mind együttjár egy kapcsolattal. De azt gondolom, hogy ez így nem kerek! Ha ÉN vagyok a középpontban, akkor előbb-utóbb félresiklik! Mert a párkapcsolat nem azért van, hogy engem boldoggá tegyen a párom! Gondoljunk csak bele: ha mindkét fél így áll hozzá, hogy a másik dolga engem boldoggá tenni, az én igényeimet, szükségleteimet kielégíteni, rám tekintettel lenni, stb.stb.stb. akkor esély sincs arra, hogy működjön! Logikus, nem? Egy párkapcsolat mindig legalább 2 személyről szól! Igen, legalább! Ideális esetben min.3 főről: én, te és Isten. A gyerekek pedig a minimumon felül a ráadás.

Szóval tök jó az, hogy dolgozok magamon, figyelem magam, tudatosítom, hogy ki vagyok én, hol tartok, stb. De úgy tűnik, hogy sokszor ez ilyen köldök-nézegetésbe megy át, ahol

már nem látok mást csak saját magamat és a saját hozott, vélt vagy valós sérelmeimet, korlátaimat…

Remélem (jól) értitek, amit próbálok itt szavakba önteni. Fontos dolgozni magunkon és a kapcsolatunkon. De a fókuszt nem szabad elveszíteni. A párkapcsolat nem elsősorban rólam szól! Ha a párom, házastársam boldog, akkor én is az vagyok és a gyerekek is nyugodtak. Ez megéri az áldozatot, nyilván egy egészséges határon belül.

A másik dolog, amit most idehozok és ami nyilvánvalóan nagy különbség a párkapcsolat és a házaság között (legalábbis keresztény szemmel) a “holtomiglan-holtodiglan” hozzáállás. Ha van B-verzió, akkor nem fogok annyira küzdeni az A-verzióért. Nagy a kísértés! Mondom ezt én, aki túl vagyok egy váláson! Nem képmutatás, hosszú sztori lenne, és igen, van olyan eset, amikor egyszerűen nem lehet továbbmenni (mert pl. nincs kivel). De az alap hozzáállás nem az, hogy “hát ha nem elégül ki a vágyam, akkor mást keresek”. Ezzel eleve halálra ítéljük a kapcsolatot! Legyünk komolyak: egy kapcsolatban sosem elégül ki minden vágyunk maradéktalanul. Nem is erről szól! Nem azért van, hogy én, engem, nekem!

Igenis lehet kiegyensúlyozott és boldog házasságaban élni!

Elérhető valóság! De nem ezzel a hozzáállással, amit ma sokaknál láttam…

Tegyünk fel magunknak néhány kérdést, hogy lássuk, hol is tartunk a kapcsolatunkkal:

Szoktam-e méregetni, összehasonlítani, hogy ki mennyit “tesz bele” a kapcsolatba?

Számon tartom azt, amit kapok? Hálás vagyok érte? Ezt kifejezem? Vagy ez alap és természetes, és “ez jár”, “ez a minimum”? Hogyan állok hozzá?

Azon gondolkodom inkább, hogy milyen lenne kilépni a kapcsolatból, vagy azon, hogyan tudnánk ezt megoldani? (Az nem baj, ha nem látok megoldást, de ezt tartom szem előtt vagy menekülőútvonalat keresek inkább?)

Esetleg üljünk le együtt, és beszélgessünk el ezekről.

Ha úgy érzed, hogy segítségre van szükséged, hogy akár saját magaddal, akár a párkapcsolatodban, házasságodban egyensúlyba kerülj, keress fel és próbáljuk meg helyre tenni a dolgokat, megtalálni az örömteli egyensúlyt! Lehet örömteli házasságban élni!