Szülőként gyakran kísért az a vágy, hogy a mi gyerekünk/gyerekeink legyenek a legjobbak. Legyenek szépek, ügyesek, kedvesek, ne legyen velük gond, lehessünk büszkék rájuk. És nagyon nagy fájdalommal éljük meg, amikor azt látjuk, hogy nem olyanok, mint ahogy mi elképzeljük. Hiába mondtuk el ezerszer ugyanazt, mintha süketek lennének. Nem ott tartanak, ahol szerintünk már tartaniuk kellene, nem hallgatnak ránk, nem úgy végzik a dolgokat, túl pörgősek vagy túl lusták, túl hangosak vagy túl halkak, vagy csak pont akkor vannak csendben, amikor meg kéne szólalni (pl. köszönni illedelmesen), és pont akkor beszélnek túl sokat, amikor csendben kellene lenniük (pl. elfoglaltak vagyunk, valakivel beszélgetünk). De ennél is fájdalmasabb az, ha más jegyzi meg: „gond van a gyereke(i)ddel”: a boltos, a szomszéd, a rokon, tanító, bárki. Mintha szíven szúrnának. És ilyenkor jön a lelkiismeret-furdalás: mit rontottam el? Az önvád: nem vagyok elég jó szülő. A tehetetlenség bénító érzése: nem tudok mit kezdeni vele, már mindent megpróbáltam.

Melyik szülő ne érezte volna legalább egyszer így magát.

Pedig tudjuk: olyan jó gyerek! Csak…

Csak…

Csak nem tökéletes!

Valóban nem! Rossz hírem van: nem is lesz!

Tedd fel magadnak a kérdést: te valóban tökéletes gyereket akarsz?

Szófogadó, szorgalmas, illedelmes, kedves és mindig tud viselkedni, tudja, mikor kell csendben maradnia, mikor szólhat, mikor vonuljon el a szobájába és mikor szólhat bele a beszélgetésbe, magától elvégzi a házi feladatokat, sőt még a házimunkát is?

De hiszen akkor te minek vagy?

És ami ennél is súlyosabb: mi lesz vele az életben? Milyen felnőtt lesz belőle? Hiszen a tökéletes azt jelenti, hogy már készen van, már nincs hova fejlődnie, nem tud tovább növekedni, befejezett.

Amikor nevelésről beszélgetünk, akár előadáson, kurzuson, akár személyes tanácsadáson, mindig elmondom:

A nevelés arról szól, hogy az Életre készítjük fel a gyerekeinket.

A nevelés nem idomítás, nem betanítás!

Nem tökéletes gyerekeket akarunk nevelni, hanem önálló, érzelmileg stabil, kapcsolatokra képes és a világot átformáló felnőtteket.

Tehát ne arra törekedjünk szülőként, hogy hibátlan gyerekeket neveljünk, hanem fejlődőképes felnőtteket. Van idő! Még van idő!

Ne azt nézd, mi nem megy! – ezzel senkinek sem teszel jót: téged lehangol, a gyereket összetöri. Úgy is hallja eleget máshol azt, hogy ez sem jó és az sem sikerült!

Inkább arra figyelj, hogy mi az, ami jól megy! Erősítsd, bátorítsd, dicsérd meg – ez segíteni fogja a fejlődését.

Tanulj meg örülni a kis dolgoknak és tanítsd meg örülni a kis lépéseknek!

Ezzel, sokkal többet adsz gyermekednek! Hiszen a fejlődésre tanítod, hálaadó szívre, a jó értékelésére.

A bölcs nevelő nem a sötét foltokat keresi, hanem a világosságnak nyit utat. Nem a sötétséget szidja, hanem fényt gyújt! Minden kis szikra számít! Ha csak egy pillanatra is, de megszünteti a sötétséget!