Szülőkkel beszélgetve gyerekekről, kamaszokról, gyakran feltűnik, hogy a rosszat jobban meglátják (vagy csak jobban szóvá teszik), mint a jót. Pedig, ha részletekbe megyünk, kiderül, hogy nincs is akkora baj a gyerekkel, csak “1-2 apróság”. Vajon hogyan érzékeli ezt a gyerek?
Sokszor hallom, hogy szülők azt mondják: “Amikor nem vagyok ott, úgy viselkedik, mint egy angyal, mindenki dicséri, udvarias, rendes, kedves, rá se lehet ismerni. De amikor ott vagyok, mintha belebújt volna a kisördög, vagy nem is tudom”. Mi lehet az ok, mit lehet ezzel kezdeni – kérdezik. Continue reading “Ördög vagy angyal?”
Miért variálnak annyit a nők? A férfiak idegbajt kapnak attól, hogy a nők folyamatosan agyalnak, kitalálnak mindenféle sztorikat, vagy belemagyaráznak mindenbe mindent. Sokszor a nők maguk is annyira belegabalyodnak, hogy nem tudnak már különbséget tenni a valóság és az elképzelt, felfestett, kitalált, belemagyarázott történetek között. A legdurvább az, amikor aztán ezt másoknak is kezdik valóságként elmesélni.
Akarva-akaratlanul is előfordul időnként, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal. Amikor 20 évesen férjhez mentem, a barátnőim mind irigykedtek, és amikor néhány évvel később az egyik barátnőm karrierje elkezdett erőteljesen felfele ívelni, akkor mind őt figyeltük, hogy de jó neki…
Minden gyerek számára az a legfontosabb, hogy tapasztalja: szeretik, elfogadják, értékelik, biztonságban van, bíznak benne. Ezek azok a tapasztalatok, amelyekre építhet, amelyek szabadságot adnak, hogy önmaga lehessen. Egész életünkben ezt keressük: szeretetet, elfogadást, értékelést, biztonságot, bizalmat. Amilyen szinten tapasztaljuk ezeket, annyira tudunk harmóniában lenni önmagunkkal és a világgal. 
Ha jól belegondolunk, nem is nehéz a válasz. Már egészen kis korban elkezdődik, amikor a gyermek elkezd egyedül enni, megtanul járni, szobatisztává válik, beköti a cipőfűzőjét, olvas, ír. Ezek annyira egyértelműek. Szülőként alapnak tekintjük, hogy ezeket a készségeket megtanítjuk a gyermeknek. A folytatás viszont sokszor nem annyira egyértelmű. 
Előfordul, hogy késel? Nem sikerül időben végezned a feladatokkal? Utolsó percre marad minden? Sokszor érzed azt, hogy kevés az időd? Kimerült vagy? Kicsúszik az idő a kezedből?
Normális az, hogy a gyerekem hol dühkitöréssel, hol érzelmi zsarolással, manipulációval próbálkozik elérni a célját? Olyan sok a vita, hogy az már ijesztő.
Gyakran hallom kamaszoktól, hogy ilyenekre panaszkodnak: mindenki rám van szállva, sose hagynak békén, nincs kedvem semmihez, depis vagyok, utálom a tesóimat, utálom a tanárokat… végül is mindenkit. Talán te is megfigyelted már milyen kiszámíthatatlanok: egyik pillanatban az egekig lelkesedik valamiért, másnap meg már unja az egészet; hogy az a kedves gyerek, aki tegnap még segítőkész volt, ma már visszaszól és követelőzik, mindenhez negatívan viszonyul vagy flegmán hanyagol, elvárja, hogy felnőttként kezeljék, de nem képes felelősen gondolkodni, eddig beszédes volt, most meg csak hallgat és nem mond el semmit… 
Sok helyen megfordultam már a Kárpát-medencében és bármerre jártam azt tapasztaltam, hogy mi magyarok hajlamosak vagyunk a panaszkodásra, búsulásra, kritizálásra. 14 más országban is jártam határainkon kívül, más népeknél, ott ennek ellenkezőjét tapasztaltam. Ez persze csak az én személyes, hosszabb-rövidebb utazásaimból, mélyebb-felszínesebb kapcsolataimból fakadó megfigyelésem, korántsem tudományosan bizonyított tény. Bennem mégis kérdéseket vet fel. Miért? Miért vagyunk mi magyarok ilyen negatívak? 
Gondolj arra, akit legjobban szeretsz. Mit kívánsz neki? Ugye a legjobbat! Legszívesebben megóvnánk szeretteinket minden bajtól, minden összetöretéstől, fájdalomtól, nehézségtől. És olyan nehéz elviselni azt, amikor nem vagyunk képesek rá, amikor azt látjuk, hogy szeretteink szenvednek és nem segíthetünk, vagy vesztükbe rohannak és nem állíthatjuk meg… Azt gondoljuk, reméljük, az életük (és a mi életünk is) akkor tökéletes, ha nem történik semmi baj. De sajnos az élet nem ilyen.