Blog

Szülőkkel beszélgetve gyerekekről, kamaszokról, gyakran feltűnik, hogy a rosszat jobban meglátják (vagy csak jobban szóvá teszik), mint a jót. Pedig, ha részletekbe megyünk, kiderül, hogy nincs is akkora baj a gyerekkel, csak “1-2 apróság”. Vajon hogyan érzékeli ezt a gyerek? Sokszor hallom, hogy szülők azt mondják: “Amikor nem vagyok ott, úgy viselkedik, mint egy angyal, mindenki dicséri, udvarias, rendes, kedves, rá se lehet ismerni. De amikor ott vagyok, mintha belebújt volna a kisördög, vagy nem is tudom”. Mi lehet az ok, mit lehet ezzel kezdeni – kérdezik. Valahol természetes, hogy idegenek között nem engedi el magát annyira, jobban figyel, előveszi

Miért variálnak annyit a nők? A férfiak idegbajt kapnak attól, hogy a nők folyamatosan agyalnak, kitalálnak mindenféle sztorikat, vagy belemagyaráznak mindenbe mindent. Sokszor a nők maguk is annyira belegabalyodnak, hogy nem tudnak már különbséget tenni a valóság és az elképzelt, felfestett, kitalált, belemagyarázott történetek között. A legdurvább az, amikor aztán ezt másoknak is kezdik valóságként elmesélni. Miért? Ez egy nagyon nehéz kérdés. A férfiak szerint azért, mert ezzel védekeznek vagy így próbálnak túlélni (értsd megmagyarázni maguknak, hogy mi-miért történik, kibúvókat keresnek saját hibáikra). Mi motiválja főként a nőket (de nem csak ők variálnak, néha bizony férfiakkal is előfordul) arra, hogy

Akarva-akaratlanul is előfordul időnként, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal. Amikor 20 évesen férjhez mentem, a barátnőim mind irigykedtek, és amikor néhány évvel később az egyik barátnőm karrierje elkezdett erőteljesen felfele ívelni, akkor mind őt figyeltük, hogy de jó neki… Van, amikor úgy érezzük lemaradunk, máskor pedig a múltban elkövetett hibákon vagy szerzett sebeken siránkozunk. Valamihez mindig viszonyítunk: lehet ez barát-barátnő, akiről azt gondoljuk, hogy befutott, megcsinálta, megérkezett, cél ért, sikeres lett, stb. De lehet ez egy ideál, amit fejünkbe vettünk, vagy egy cél, amit mi tűztünk ki magunk elé, pl. 5 éven belül karriert építek, megházasodom, házat építek, gyerekem lesz, stb.stb.stb.

Minden gyerek számára az a legfontosabb, hogy tapasztalja: szeretik, elfogadják, értékelik, biztonságban van, bíznak benne. Ezek azok a tapasztalatok, amelyekre építhet, amelyek szabadságot adnak, hogy önmaga lehessen. Egész életünkben ezt keressük: szeretetet, elfogadást, értékelést, biztonságot, bizalmat. Amilyen szinten tapasztaljuk ezeket, annyira tudunk harmóniában lenni önmagunkkal és a világgal. Ez az a tapasztalat, ami a lényünk mélyén azt mondja: alapvetően rendben vannak a dolgok. És ha alapvetően rendben vagyunk, akkor minden más csak részletkérdés, apróság és meg tudunk küzdeni vele. Ha ezzel szemben azt tapasztalja a gyermek, hogy nem elég jó, ha folyamatosan elvárásokkal, kritikával, elutasítással találkozik, ha nem bíznak benne,

Ha jól belegondolunk, nem is nehéz a válasz. Már egészen kis korban elkezdődik, amikor a gyermek elkezd egyedül enni, megtanul járni, szobatisztává válik, beköti a cipőfűzőjét, olvas, ír. Ezek annyira egyértelműek. Szülőként alapnak tekintjük, hogy ezeket a készségeket megtanítjuk a gyermeknek. A folytatás viszont sokszor nem annyira egyértelmű. Hiszen, ahogy ezeket a készségeket megtanítjuk, és örülünk az első megtett lépésnek, szónak, elolvasott mondatnak, úgy kellene örülnünk a kamaszkor első önállósodási törekvéseknek: “én választom meg a barátaimat”, “én döntöm el mit akarok továbbtanulni”. Ezeket mégis (néha joggal?) kétkedve fogadjuk. Miért? Szülőként mind azt akarjuk, hogy gyermekünk boldog és kiegyensúlyozott felnőtté váljon,

Előfordul, hogy késel? Nem sikerül időben végezned a feladatokkal? Utolsó percre marad minden? Sokszor érzed azt, hogy kevés az időd? Kimerült vagy? Kicsúszik az idő a kezedből? Íme néhány tipp, ami segíthet az időd menedzselésében. A szokásos tanácsokon túl (tervezd meg, oszd be, használj naptárt, szervezőt, órát, időzítőt, stb.), most más ötleteket írok: Nem – ezt a szót tanuld meg. Ezt nem csak másoknak kell időnként mondani, hanem magadnak is. Ne vállalj többet, mint amennyit elbírsz. Légy józan. Ha ismered magad, és a határaidat, ha tudsz különbséget tenni a fontos és kevésbé fontos, sürgős és halasztható feladatok között, akkor tudni

Normális az, hogy a gyerekem hol dühkitöréssel, hol érzelmi zsarolással, manipulációval próbálkozik elérni a célját? Olyan sok a vita, hogy az már ijesztő. Hát igen, a gyerek elkezdett kamaszodni, és ennek a folyamatnak része, hogy elkezdi feszíteni a határokat, szabadságot követel magának. A szülőre általában akadályként tekint, aki útban van a szabályokkal, elvárásokkal, korlátokkal. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs szükség korlátokra, szabályokra, hogy nem várhatjuk el, hogy a gyerek tisztelettudó legyen. Nagyon nagy szükség van ezekre! El kell fogadnunk, hogy egy változó időszakba léptünk: az eddig begyakorolt szokások felborulnak. Azt is tudnunk kell, hogy a gyerek nem tudatosan

Gyakran hallom kamaszoktól, hogy ilyenekre panaszkodnak: mindenki rám van szállva, sose hagynak békén, nincs kedvem semmihez, depis vagyok, utálom a tesóimat, utálom a tanárokat… végül is mindenkit. Talán te is megfigyelted már milyen kiszámíthatatlanok: egyik pillanatban az egekig lelkesedik valamiért, másnap meg már unja az egészet; hogy az a kedves gyerek, aki tegnap még segítőkész volt, ma már visszaszól és követelőzik, mindenhez negatívan viszonyul vagy flegmán hanyagol, elvárja, hogy felnőttként kezeljék, de nem képes felelősen gondolkodni, eddig beszédes volt, most meg csak hallgat és nem mond el semmit… Szülőként felmerülhet a kérdés, hogy mi baja a gyereknek, és ott a kísértés is

Sok helyen megfordultam már a Kárpát-medencében és bármerre jártam azt tapasztaltam, hogy mi magyarok hajlamosak vagyunk a panaszkodásra, búsulásra, kritizálásra. 14 más országban is jártam határainkon kívül, más népeknél, ott ennek ellenkezőjét tapasztaltam. Ez persze csak az én személyes, hosszabb-rövidebb utazásaimból, mélyebb-felszínesebb kapcsolataimból fakadó megfigyelésem, korántsem tudományosan bizonyított tény. Bennem mégis kérdéseket vet fel. Miért? Miért vagyunk mi magyarok ilyen negatívak? Miért nehéz nekünk a dolgok jó oldalát látni? Miért könnyebb előbb a rosszat szóvá tenni és miért nehéz szépet, jót, kedveset, építőt mondani? A miért általában rossz kérdés! Mi lenne a jó kérdés? Talán az, hogy mit tudunk ezzel

Gondolj arra, akit legjobban szeretsz. Mit kívánsz neki? Ugye a legjobbat! Legszívesebben megóvnánk szeretteinket minden bajtól, minden összetöretéstől, fájdalomtól, nehézségtől. És olyan nehéz elviselni azt, amikor nem vagyunk képesek rá, amikor azt látjuk, hogy szeretteink szenvednek és nem segíthetünk, vagy vesztükbe rohannak és nem állíthatjuk meg… Azt gondoljuk, reméljük, az életük (és a mi életünk is) akkor tökéletes, ha nem történik semmi baj. De sajnos az élet nem ilyen. Az életben sokszor összetörünk: a szívünk, a kapcsolataink, az egészségünk, a biztonságunk, minden olyan törékeny és gyakran el is törik. És hát mit teszünk azzal, ami összetört? Olyan kultúrában élünk, ahol eldobjuk,