Van élet a halál után
Beszélgetve emberekkel mindenhol azt hallom, hogy visszajött a tél, ősz van, hol van már a tavasz, milyen bolond ez az időjárás. Emlékeztetnék mindenkit rá: április van. Igazi áprilisi időjárásnak lehetünk tanúi. És mégis, felébred az ember reggel, issza a kávéját, néz ki az ablakon és azt gondolja magában, hogy ma nem megyek dolgozni. Húz az ágy… aludjuk át ezt az időt… És ennek ellenére felöltözik, morgolódva bár, de elindul, mert tudja, hogy ez az idő elmúlik, újra fog sütni a nap, csak néhány napig kell ezt kibírni…
Az életben sokszor vagyunk így: felébredünk és arra gondolunk, nincs erőm semmihez, nincs kedvem semmihez, inkább aludjuk át ezt a napot, legyen már holnap. És vannak olyan időszakok is, amikor azt érezzük, hogy sosem lesz már vége ennek az időszaknak, hogy nincs hatalmunk a minket körülvevő események fölött, hogy nem bírjuk tovább. Mi az, ami átsegít ezeken a napokon, időszakokon?
Ahogy az időjárás kellemetlen ugyan, de nem esünk kétségbe tőle, úgy az élet viharaitól sem kell kétségbe esni. Vannak. Kellemetlenek. Néha kibírhatatlannak látjuk őket. Nincs hatalmunk fölöttük. Sokszor úgy érezzük belehalunk. Előfordul, hogy sokáig tartanak. Igen, ez mind igaz. De ahogy az időjárás változik, úgy az életben a viharos időszakok is változnak. Ezt nem szabad elfelednünk.
“A jó napon ne feledkezz meg a rosszakról, és a rossz napon ne feledkezz meg a jókról.” (Sirák Fia 11,27)
Akkor is, ha nagyon sötét, nagyon hideg, nagyon sokáig tart, nagyon úgy tűnik, hogy sosem lesz már vége, fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy ez meg fog változni és előbb-utóbb kisüt a nap, lesz újra szép idő, az élet sötét viharait csendes és békés, meleg és boldog napok követik. Nem szabad elveszítenünk a reményt! Bíznunk kell abban, hogy minden csak ideiglenes ezen a földön: ahogy a időjárás, úgy az élet viharai sem tartanak örökké. Ez a legfontosabb! Bízz benne: van élet a halál után!
Talán nem véletlen, hogy pont Húsvét nyolcadában vagyunk tanúi ennek az időjárásnak. Ez is emlékeztet arra, hogy a halál nem jelenti az élet végét. Van élet a halál után! Van feltámadás! Van remény! Van megoldás!
Úgyhogy tovább kell menni. És szabad morogni, szabad nem örülni neki, szabad várni a változást…
Mit tehetek még azon kívül, hogy bízom?
Hát ugyan azt, amit ilyen időben: teszem a dolgom. Attól, hogy nincs kedvem dolgozni, még elmegyek és megteszem, amit kell. Attól, hogy talán étvágyam sincs, még eszem, mert tudom, hogy szükségem van rá. Ahogy az autó tovább megy az úton, úgy én is. Talán kicsit lassabban, óvatosabban, nehogy megcsússzak a kanyarokban: nem hozok hirtelen döntéseket, nem változtatok hirtelen az életem irányán, nem sietek, hanem lassítok és figyelek. Figyelem a körülöttem zajló eseményeket, az embereket, beszélgetek, kapcsolatot tartok, követem azt, aki előttem jár és nem térek le az útról.
Bekapcsolom az ablaktörlőt, hogy tisztábban lássak: nem az esőre koncentrálok, hanem az útra és arra, mit kell nekem tennem. Vezetés közben nem a felhőket szemléljük, nem a pocsolyákat vizsgáljuk, hanem előre tekintünk: mi az, ami előttem áll? Még inkább arra fókuszálunk, hogy haladjunk, méghozzá biztonságosan. Az életben is ezt kell tenni: nem a nehézségre fókuszálok, hanem előre tekintek és haladok. Talán lassabban, mint általában, és nem látok olyan tisztán, mint máskor, de haladok és tudom, hogy hamarosan (de minden esetre előtt-utóbb) kikerülök a viharból és akkor újra tisztán fogok látni és akkor majd újra gyorsíthatok.