Minden szülő vágya, hogy a gyermekének mindenből a legjobbat adja, hiszen szereti gyermekét és boldoggá akarja tenni. Viszont a gyermeknek nem “mindenre” van szüksége. Mire is van igazán szüksége egy gyermeknek?Előadásaimon mindig el szoktam mondani, hogy hosszú távon gondolkodjunk: milyen felnőttet szeretnénk “faragni” belőle és ne csak rövid távon, azaz hogyan oldjuk meg a pillanatnyi helyzetet. A pillanatnyi megoldások mégis a hosszú távú fejlődést határozzák meg, ezért nagyon fontosak.

Nyilván, amikor egy gyerek rágja a fülünket, hogy ezt vagy azt szeretné, akkor nehéz végig gondolni és tudatosan mérlegelni, hogy a pillanatnyi kérése milyen hatással lesz hosszú távú fejlődésére. Legtöbbször meg akarjuk oldani a “problémát”, legyen boldog, örüljön, érezze, hogy szeretjük, legyen csend.

De vajon mire van IGAZÁN szüksége a gyereknek?

Ha szülőkkel beszélgetek, gyakran kiderül, hogy tudják, sok mindenre nincs igazán szüksége a gyereknek, pl. “kütyük”, a legdivatosabb ruha, minden nap valami finomság. Mégis, ezeket sokkal könnyebb megadni, mint a lélek szükségleteit. Sajnos (?) még nem találták fel azt a “kütyüt”, ami a lelket öltözteti fel vagy táplálja. Vagy talán mégis?

Gyerekekkel és kamaszokkal való beszélgetésekből az derült ki számomra, hogy sokkal fontosabb nekik egy apai bátorítás, egy anyai simogatás, az hogy legyen a szülőknek IDEJE odafigyelni, meghallgatni, megérteni őket, hogy érezzék: fontosak. Sokszor élik meg azt, hogy a szülő ott van, úgy tesz mintha figyelne, vagy talán azt gondolja, hogy figyel, de valójában nincs JELEN. A gondolatai valahol máshol kószálnak, nem hallja meg a lényeget, a szavakon lovagol és nem érti miről van szó.

Ha igazán jót akarunk gyerekeinknek, akkor adjunk nekik IDŐT

időt, hogy megtanulják azt, amit 8 milliószor elmondtunk;
időt, hogy begyakorolják azt, amire annyira meg akarjuk őket tanítani;
időt, hogy elmondhassák azon túl, hogy mi történt a suliban azt is, hogy mi történt a szívükben;
időt, hogy gyerekek legyenek és ne kelljen már 14 évesen felnőttként gondolkodniuk és következetesen cselekedniük.
időt a közös élményekre, amelyekre jó lesz visszaemlékezni

Idővel lehet pénzt keresni, de pénzzel nem lehet időt keresni!

A hétköznapok rohanásában minden pillanatban döntéseket kell hoznunk: ki/mi az aki/ami várhat és ki/mi nem. Általában a feladatok kerülnek előtérbe, hiszen azt gondoljuk, ezt megcsinálom és le van tudva, túl vagyunk rajta, utána tudok foglalkozni a “többivel”. És itt a bökkenő: sajnos túl sokszor a család, a gyerek az “csak a többi”, aki várhat. A gyerek holnap is ott lesz, ráér, megérti, mert elmagyarázom neki, hogy most várj, mert éppen telefonálok, fontos megbeszélésem van, ezt meg kell oldanom, azután figyelek rád. Pedig ennek nem így kéne lennie! A gyerek meg is tanulja, hogy ő nem fontos, hiszen a telefonbeszélgetés, a megoldandó feladat, a munka, stb. fontosabb nála. Nem csoda, hogy egy egész nemzedék szenved attól, hogy nem értékeli magát, halogatja a döntéseket, a feladatokat, nem képes boldogulni. Nagyon sok múlik azon hogy a hétköznapokban (= minden egyes nap) hogyan priorizálunk: hova kerül a gyerek? A lista végére? Vagy az elejére? A gyerek várhat, amíg mindent megoldok, vagy minden várhat, amíg a gyerekkel vagyok?

Nem elég tudni, hogy a gyerekeinknek az időnkre nagyobb szükségük van, mint a pénzünkre, hanem adjuk meg nekik azt, amiről tudjuk, hogy leginkább szükségük van rá: IDŐT.

Hiszen olyan hamar felnőnek és kirepülnek! Mire észbe kapunk, már nincs szükségük az időnkre, már nekünk van szükségünk az ő idejükre. Tanítsuk meg, mutassuk meg nekik (a gyakorlatban! minden nap!), hogy a családi kapcsolatok fontosabbak a munkánál, pihenésnél, pénznél! Legyünk JELEN az életükben teljes figyelmünkkel, lényünkkel, testünkkel és lelkünkkel!

Nem várhat! Kezdd el ma!

(folyt. köv.)