Add magad

Gyakran látok helikopter szülőket. Tudjátok, akik folyton a gyerekek körül köröznek, és lesik minden kívánságukat, mintha azon múlna a gyerek boldogsága, hogy a szülőtől megkapja-e azonnal és maradéktalanul azt, amit kér. Ha ezek a szülők tisztában lennének azzal, mekkora kárt tesznek, talán erőt vennének magukon, és megküzdenének a hisztikkel.

Miért is? Mert nem mindegy, hogy mi a célom: a gyerekem most azonnal legyen boldog pár percig (miközben urrá lesz rajta a tanult tehetetlenség), vagy az a célom, hogy kiegyensúlyozott felnőttként egész életében tudjon boldogulni. Egyedül. A saját lábán. Persze az utóbbi olyan távolinak tűnik, hogy a hétköznapokban nem is gondolunk rá. Miközben a hiszti, az ordítás, a követelőzés, a szégyenérzet, hogy mit szólnak hozzá az emberek, hallja a szomszéd, látják a boltban, gyorsan oldjuk meg a helyzetet – hát ez nagyon itt van, ez “most” van. Majd aztán foglalkozunk a többivel is. Csakhogy ez a “majd” ez mindig “majd” marad, és csak gyűlnek a megerősítések: hisztizz fiam/lányom, mert minél jobban hisztizel, annál inkább megkapod, amit akarsz, és nem kell uralkodnod magadon, nem kell tenned semmi mást a hisztin kívül.

Vajon az a gyermek, aki nap mint nap ezt tanulja, boldog lesz? Jól fogja érezni magát a bőrében? Képes lesz felfedezni igazi önmagát azon túl, hogy a pillanatnyi vágyait valaki azonnal töltse be? Vajon milyen felnőtté válik? Mi lesz akkor, ha kikerül anyuci-apuci kezei közül és saját lábára kell állnia, ahol a főnöke, kollégája nem fog azonnal ugrani, ha valami nem tetszik neki?

Hogyan segíthetjük elő gyermekeink egészséges fejlődését?

Nézzük csak, mire van szükségünk az egészséges fejlődéshez. Három lényeges érzés gyakori megtapasztalására:

• Befogadottság: az az érzés, hogy jó, hogy vagyok, tartozom valahova, szerethető vagyok, a „mi” érzése;
• Értékesség: az az érzés, hogy jó vagyok, ezt erősítik a pozitív visszajelzések, az a tapasztalat, hogy én számítok, figyelnek rám, elfogadnak;
• Alkalmasság: ezt erősíti minden sikerélmény, „meg tudom csinálni”, „képes vagyok megoldani a feladatokat, problémákat”, van bátorságom, reményem, erőm hozzá, kompetens vagyok.

Kérdezzük meg magunktól: az, ahogyan a gyermekeimhez viszonyulok megadja nekik ezeket az érzéseket? Milyen gyakran tapasztalják ezeket? És nem, ez nem az ajándék, az újabb játék, kütyü, amivel tulajdonképpen magamat ajándékozom meg, hogy szálljon már le rólam a gyerek. Nem! Sokkal inkább az, hogy félreteszem az olyan iszonyatosan fontosnak tartott “dolgomat” – ami lehet, hogy iszonyatosan fontos, de nem dől össze a világ tőle, ha kicsit elhalasztom, viszont a gyermekemben egy világ dől össze minden nap, mert nekem mindig más, iszonyatosan fontos dolgom van -, azért hogy helyette a gyermekeimmel tudjak foglalkozni: együtt játszani, nevetni, futkározni, társasozni, mesét olvasni, énekelni, kézműveskedni, kirándulni, kutyát sétáltatni, stb. A lehetőségek tárháza mindenki előtt nyitva áll. Ha jobban belegondolunk egyszerűbb, mint kikeresni, hogy milyen játékot/kütyüt vegyünk. Ráadásul többnyire ingyen van. És mindenkit feltölt. Még engem is!

Ha igazán meg akarjuk adni gyerekeinknek azt, amire szükségük van, akkor ne azt adjuk, amiért hisztiznek, hanem az odafigyelésünket, időnket, ölelésünket, puszinkat, nevetésünket, jó kedvünket – magunkat!

A gyerekeknek szülőkre van szüksége és nem digitális eszközökre!

Tudom, most az jön, hogy “dehát nincs egész nap időm erre”. És ez igaz! Tényleg nincs! De nincs is rá szükség! Viszont napi fél-egy órám csak van a kincsemre, a szemem fényére?! Azt viszont osztatlanul adjam! Meglesz a gyümölcse!