Jutalmazás vagy fegyelmezés?

Hol a határ? Egészséges vagy inkább káros? Dicséret és büntetés, ezek ma már nem divatos szavak, de vajon milyen hatásai vannak a modern, “kreatív”, “hadd fejlődjön magától a gyerek” nevelési módszereknek?

Ha visszanézünk úgy 100 évet a gyermeknevelés történetében (a teljesség igénye nélkül), azt látjuk, hogy a 20. század elején igen kemény erkölcsi rend uralkodott, gyerekek tömegei már 8-9 éves kortól dolgozni jártak, mondhatni nem is volt gyerekkoruk, 13 évesen már felnőttnek számítottak. Az 50-60-as években is a szigor, fegyelem, félelem jellemezte a szülő-gyermek viszonyt. Ezt követte a 70-80-es években egy fellazulás, a TV lett a főnevelő, és sok helyen az utca. Az ezredforduló egészen más kihívásokkal állt elő. A TV-t felváltották a különféle kütyük, a szigort a “döntse el a gyerek” gondolkodásmód, erkölcsről beszélni kell, hiszen már nem tudjuk mi az, a munka pedig lúzereknek való, minden ingyen kell és most azonnal… Nem tudom mi a folytatás, csak azt látom magam körül, hogy a tanult tehetetlenség szedi áldozatait. Olyan nemzedék nőtt fel, amelynek az alapokat kell 20-30-as éveiben megtanítani: önfegyelem, felelősség, önzetlenség, kommunikáció, konfliktuskezelés, időbeosztás, érzelmek kezelése…

Emlékszem, a 90-es években tombolt az “alapvetően mindenki jó és bízzunk az emberek jóságában” trend. Aztán kiderült, hogy mégsem így van. Van bennünk rosszindulat, rosszra irányuló hajlam, önzés, indulat… Bizony van, és kezdeni kell vele valamit, a tagadás nem segít…

Képes vagy?

Most éppen a “meg tudod csinálni, mindenre képes vagy” őrülete tombol, és ha nem képes, akkor a szülők elintézik, de mindenképpen legyen sikerélménye a gyereknek. Ennek a trendnek máris vannak áldozatai, hiszen egy idő után kiderül, nem vagyok képes mindenre, hiába próbálom, vannak határaim és ez a világ nem olyan, mint a mesékben. Jön az összeomlás, depresszió. Meg kell tanulni, hogy nem vagyok képes mindenre, de ezzel együtt szerethető, értékes ember vagyok.

Másik kedvencem a “majd a gyerek eldönti”. Ez most komoly? A gyerek mi alapján dönt? Ha nem adunk alapokat, irányt, értékrendet, akkor honnan fogja kitalálni? Nagyon egyszerű egyébként a válasz. A gyerek azt tanulja, amit lát. Ha azt látja, hogy a szülei amikor hazaérnek csak a tanulásról kérdezik, akkor megtanulja, hogy őt a teljesítményéért szeretik. Ha azt látja, hogy a szülei nem beszélnek meg dolgokat, akkor azt tanulja, hogy nem kell megbeszélni. Engedjük csak meg egy gyereknek, hogy napokig egy idétlen rajzfilmsorozatot nézzen, és figyeljük meg, hogy alig 3 nap alatt átveszi azt a beszédstílust, viselkedési formát, amit ott lát, azonosul a kedvenc szereplőjével. A gyerekekre az ragad, amit maguk körül látnak. Szivacsként szívnak fel mindent. Nem ők döntik el, hogy milyen felnőttek lesznek, hanem mi, felnőttek, szülők formáljuk a kis személyiségüket. Vagy nem. De akkor átengedjük a formálást másnak és abból ritkán van köszönet.

Apai és anyai szeretet

Apátlan és anyátlan nemzedékről beszélnek sokan. De a mai apákat és anyákat sem tanították meg, hogyan legyenek jó anyák és jó apák. Sokan azzal nyugtatják meg magukat, hogy “hát azért vagyok ilyen, mert anyám/apám…” Ne hibást keressünk, mert ezzel is azt tanítjuk a gyereknek, hogy nem felelős. Hanem vegyük kezünkbe az irányítást és cselekedjünk. Hozzuk ki a maximumot a lehetőségeinkből!

Ahhoz, hogy érzelmileg stabil és elkötelezett, felelős felnőtteket neveljünk, nem trendeket kell követni, könyveket olvasni, elvinni a gyereket mindenféle fejlesztő programokra. Egyszerűen csak szeretni kell. Velük lenni. Magunk mellé venni, amikor éppen főzünk vagy szerelünk, és együtt csinálni. Minden nap megölelgetni csakúgy, minden ok nélkül, bátorítani, megtanítani arra, hogy észrevegyék az apró kis csodákat maguk körül és hálát adjanak értük. Ha a szülő elfogadja és szereti a gyermeket, figyel rá, értékeli, bátorítja, akkor az a gyerek felépül, ügyesedik, bízni fog magában és a helyén tudja kezelni a dolgokat. Ha folyton elvárásokkal szembesül, akkor csak azt tanulja, hogy feltételekhez kötött a szeretet és ő csak akkor méltó rá, ha megfelel az elvárásoknak. Bizonytalan, bizalmatlan és félénk vagy éppen bizonyítani vágyó, önmagát alulértékelő felnőtté válik.

Szükség van a nevelésben a határokra, az irányításra, igenis jutalmazni kell a jót és fegyelmezni ha rossz irányba indul. Hiszen a gyermeknek még nincs önfegyelme. Ha segítünk neki külső fegyelemmel, akkor el fogja sajátítani a belső fegyelmet is. Ha viszont minden meg van engedve neki, akkor önző és hisztis felnőtté válik, aki huszonévesen szembesül a valósággal: az életben nem teheti azt, amihez éppen kedve van.

Ne féljünk hát attól, hogy határozottan képviseljük értékeinket! Éljük a gyerekek elé a szeretet művészetét, mert ettől fognak stabil felnőttekké válni. Ez az igazi fejlesztés, amire leginkább szüksége van minden gyereknek.

Ha úgy érzed, segítségre van szükséged, keress meg bátran.