Nevelés

Önállóság: hol kezdődik?

Fogja a gyerek kezétHa jól belegondolunk, nem is nehéz a válasz. Már egészen kis korban elkezdődik, amikor a gyermek elkezd egyedül enni, megtanul járni, szobatisztává válik, beköti a cipőfűzőjét, olvas, ír. Ezek annyira egyértelműek. Szülőként alapnak tekintjük, hogy ezeket a készségeket megtanítjuk a gyermeknek. A folytatás viszont sokszor nem annyira egyértelmű.

Hiszen, ahogy ezeket a készségeket megtanítjuk, és örülünk az első megtett lépésnek, szónak, elolvasott mondatnak, úgy kellene örülnünk a kamaszkor első önállósodási törekvéseknek: “én választom meg a barátaimat”, “én döntöm el mit akarok továbbtanulni”. Ezeket mégis (néha joggal?) kétkedve fogadjuk. Miért?

Szülőként mind azt akarjuk, hogy gyermekünk boldog és kiegyensúlyozott felnőtté váljon, minél kevesebb kudarc érje. Legszívesebben megóvnánk a széltől is. De sajnos ezzel nem segítünk! Az élet ugyanis próbára fogja tenni! Az életben nem azzal találkozik, hogy minden simán megy, minden elrendeződik. Kőkeményen meg kell dolgozni minden kapcsolatért, minden célért, és gyakran megtörténik, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, mint ahogy elképzeltük. Az erre felkészítő “tanulótér” a kamaszkor!

Gondoljunk bele: amikor járni tanult,  nem estünk kétségbe, ha elesett. És minden elesés után könnyebb volt felállnia és biztosabbá váltak a lépései. Ez kamasz korban is így van: az elképzeléseit, álmait, terveit az élet próbára teszi, és hamar kiderül, hogy az a haver nem is barát, nem is szeret igazán – jönnek az első csalódások. Rájön, hogy a szerelem nem tart örökké, a buli nem elégíti ki, ivás után rosszul lesz… Ezek a tapasztalatok hozzátartoznak a fejlődéshez, ez az önállósodás útja: megtanulni dönteni, célokat kitűzni, a döntések következményeit elviselni, a konfliktusokat kezelni, az érzésektől nem félni, azokat kifejezni, kommunikálni stb.

Az önállósodás minden tanulási folyamat része: egy idő után egyedül csinálom a dolgokat.

Ahogy nem tehetem a kanalat a szájába 10 évesen, úgy nem szólhatok bele a döntéseibe 20 évesen. Mert ezzel nem segítek, hanem ártok. A túlzott óvás és féltés nem a szeretet jele, hanem a bizalmatlanságé: nem bízom benned, hogy meg tudod csinálni. Van mégis módja annak, hogy segítőként jelen legyek a gyermek számára. Szülőként is tanulni kell, hiszen ez a szakasz nem olyan egyszerű, mint amikor pelenkáztunk vagy etettünk, oviba vittük.

Tanulj meg bízni a gyermekedben és segítsd őt az önállósodásban.

 

Szülőknek szóló tanfolyamokról bővebben: http://www.eberlein.hu/esemenyek