Sorban állok a pénztárnál, és egy anyuka sírva meséli: “Mielőtt beköltözött a koliba még »Drága Mami voltam«, most olyanok vagyunk, mint az idegenek. A gyerekem tegnap közölte, hogy én vagyok a legtoxikusabb ember, akit ismer. Mintha kicserélték volna…”
Sajnos egyre több ilyen és ehhez hasonló történettel találkozom. Legszívesebben azt mondanám: Drágám, ez nem a te gyereked hangja, nem ő találta ki egyedül. Valaki folyamatosan fújja a fülébe a dallamot. Discord, TikTok, Reddit, Insta, Roblox, egy »támogató« osztálytárs, barát, szobatárs, vagy az a bizonyos 47 ezer fős »queer teen support« szerver, ahol éjjel-nappal azt mantrázzák: a szüleid nem szeretnek igazán, ha nem alkalmazkodnak minden érzelmi hullámodhoz, ha nem veszik meg, amit szeretnél, nem engednek el bárhova, ha nem ünneplik minden új névmódosításodat, ha nem támogatják az elképzeléseidet. Ők nem fogadnak el, gyűlölnek, nem értenek meg, legjobb, ha megszakítod velük a kapcsolatot. Felesleges velük beszélni ezekről, úgysem értik.
Tudatosítsuk:
Nem vagyunk ellenségek!
Először saját magunk számára fontos ezt tisztán látni, akkor is, ha nem ez a mindennapi tapasztalatunk! Legyünk tisztában azzal, hogy a gyermekünk már nem gyerek. Serdülő! Vagyis az ő dolga felnőtté válni, a mi dolgunk elengedni. Nyilván nem egyik napról a másikra, ez nem véletlenül egy hosszú folyamat. Ő is tanulja, mi is tanuljuk. Folyamat. Ha rátelepszünk, ha ilyenkor kontrollálni akarjuk, az kontraproduktív. Minél szorosabbra próbáljuk fogni, annál jobban fog vergődni, menekülni, mert szabadságra vágyik. Akkor hát mi a megoldás? Engedjük el teljesen? Mindent szabad? Dehogy! Felelőssek vagyunk érte! Meg kell tanulnia felelősséget vállalni magáért, a döntéseiért, vállalni a következményeket, tekintettel lenni másokra, és legfőképp uralkodni magán. Enélkül a többi sem fog működni. Ezt pedig óvodás kortól kell(ett volna) tanítani. De most sincs késő! (bővebben a Gyújts fényt c. könyvben, vagy a Kamasz támasz c. előadásban)
Aztán a gyerek számára is tegyük világossá, hogy nem vagyunk ellenség.
A bibliában ezt olvassuk (1 Kor 6,12):
“Mindent szabad nekem, de nem minden használ. Mindent szabad, de ne váljak semminek a rabjává.”
– ez egy olyan igazság, amit 14 éves korra már elméletileg tudnia kellene minden tininek, és amit a serdülőkor kísérletezései tapasztalatilag is megerősítenek. Minél korábban tanulja meg, annál kisebb árat fizet ezért a leckéért.
Mit is mond Jézus (Jn 10,27)?
„A juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket, és ők követnek engem.”
Ha felismered magatokat a fenti történetben, akkor első lépésként ismerd el: a gyerekem most nem a Jó Pásztor hangját hallgatja és követi, hanem valami nagyon hangos, nagyon magabiztos karmestert, aki próbálja elszakítani tőlünk és mindentől, amit tanítottunk neki. De ne ess pánikba! Van valami, amit érdemes elmondani, mosolyogva, (miközben megöleled a gyermeked, ha még engedi):
„Nézd, édesem… néhány mondatod olyan, mintha nem is te beszélnél. Mintha valaki más írta volna a szöveget, és te csak felolvasnád. De én akkor is szeretlek és nem vagyunk ellenségek.”
És kész. Nem kell vitázni a láthatatlan karmesterrel (úgysem látod, csak a botját lengeti a függöny mögül). Ha vitatkozol vele, te leszel a gonosz, ő meg a hős, aki megmenti a gyerekedet a „bigott szülőktől” (magyarul: tőled). Ha minden igaz, te adtál egy alapot a gyereknek, átadtátok az értékrendet. Most (ti. kamaszkorban) nem az „igazságról való meggyőzés” ideje van. Az igazságot átadni 12 éves kor előtt lehet (és kell!). Most a kapott igazság (és a kapcsolatotok) megmérettetésének ideje van. A te részed pedig az, amire a tékozló fiú Apja tanít: szeretni! Az ajtóban várni – vagyis elérhetőnek lenni, amikor odajön, ha közelít “elébe siettni”, késznek lenni arra, hogy meghallgasd (nem kioktasd), visszaállítsd méltóságába, Istentől kapott identitásába. Értsd meg, hogy a vita, az ítélkezés csak mélyíti azt a szakadékot, ami már így is elég nagy köztetek.
Építs hidat!
Találj olyan közös tevékenységeket, amikor „csak” együtt tudtok lenni, és akár még élvezni az együttlétet. Bár az sem kötelező, csak ne égesd fel a hidakat! A csendben együtt pecázás vagy bevásárlóközpontban bámészkodás, kutyasétáltatás vagy közös zenehallgatás is tökéletes!
Te csak maradj az, aki voltál: a SZÜLŐ (nem haver, nem barát, nem pajtás, nem szolga, nem intéző, szakács, sofőr, menedzser, asszisztens, hanem szülő!), aki ott áll az ajtóban, nyitva tartja a szívét, és vár – mint az Atya a tékozló fiúra.
Imádkozz érte és keresd a kapcsolódást!
Lehet, hogy most éppen „bigott szülőnek” gondol, kerül, gyűlöl, és a haverok meg a fél internet azt ordítja neki, hogy vágjon el minden kapcsolatot. De egy nap meg fog éhezni az igazi szeretetre, és akkor jó, ha még ott találja a régi otthont… meg a Drága Mami/Apuci illatát.
Addig is: imádkozz, nevess egy jót (a humor minden feszültségen segít), és ha a gyereked legközelebb közli, hogy „deadname-eli” a nevét, csak mosolyogj, és mondd: „Rendben, de a mennyben még tutira a régi néven hívnak majd, ott már nem lesz update.” 😉 Aztán öleld meg. Hátha eszébe jut, milyen érzés hazajönni.